Az Eye4U designcéget Reinhard Marcha alapította Münchenben 1998-ban, amelynek honlapja a Flash design elemeit alkalmazza 3D animáció és webdesign kíséretében. Amíg az újságolvasók a lapot forgatják, a televíziónézők pedig csatornáról csatornára váltanak, addig a cég olyan hirdetési módot alkalmaz, amelyen a felhasználók klikkelgethetnek, így az információ és a szórakoztatás egyesítésére tesz kísérletet.
Az Eye4U honlapja a Flash használatának azt a prototípusát mutatja, hogy egy cég milyen sikeresen képes eljuttatni üzeneteit a vásárlókhoz és milyen módon tudja szolgáltatásait felajánlani nekik az új média segítségével. A webfelületbe itt elválaszthatatlanul beépülnek a Flash design elemei, a kommunikáció és a design újfajta információesztétikává válik. Az Eye4U a geometrikus formák mozgástípusokkal vegyített szintézisét alkalmazza, amelyet önaktiváló Flash-ek, kör alakú színes interaktív menüpontok, hanggombok, loopok, hangeffektek, jelzőhangok kísérnek, amelyekre rákattintva a felhasználó aktiválhat egyes tartalomszolgáltatásokat. Ez messze áll a médium narratív használatától, és ezzel az elgondolással szemben a felhasználó interaktív beavatkozási lehetőségeinek magas fokát nyújtja, amely nem képzelhető el offline módon, így teljesíti a hálózati művészet médiaspecifikus kritériumát. Abban az illúzióban ringatja a nézőt, hogy tudatában van cselekedeteinek, a hipermédia aktív vezérlése révén ő uralkodik navigálási lehetőségei fölött. George P. Landow a hipermédia fogalmát úgy írta le, mint amely „egyszerűen kiterjeszti a szöveg fogalmát a vizuális információra, hangra, animációra és az adatok más formáira a hypertexten belül,” amely ebben az esetben a non-linearitás ígérete alatt a valódi útvonalválasztás látszatát kínálja fel. Amíg azonban felhasználó Nate Burgos-i értelemben „elcsábul,” és webfelület innovatív esztétikai megformáltsága „odaszegez minket a mozgó üzenetekhez,” addig a néző voyeurisztikus tekintete (vö. eye for you) gyanútlanul informálódik is a cég szolgáltatásairól.
Vagyis a szépség álarcában a néző máris bekapta a legyet, néző a kapitalista ideológia foglya lesz, mivel az esztétika köntöse mögött észrevétlenül a médiaipar kommunikációs stratégiája rejlik. Épp abban, hogy a nézőnek a választási szabadság és az interaktivitás illúzióját kínálja fel, rejlik a piaci taktika. A néző a fogyasztói társadalom öntudatlan szubjektumává válik, amely összevetethető azzal, hogy Althusser éppen úgy definiálta az ideológiát, amely működése közben észrevétlen marad, adottként mutatja be önmagát, miközben a kialakult hierarchikus rend újratermelésének szolgálatába szegődik. Így a Flash design nézői nem aktív cselekvőként alakítják saját magatartásukat, hanem a struktúra részeivé válnak az „uralkodó ideológiának való behódolás,” a neki való önkéntes alárendelődés által, vagyis az egyének a fogyasztói kultúra szubjektumává formálódnak.
A Snow című projekt szembemegy a marketingalapú Flash-sel a maga lassú, montázstechnika nélküli, színárnyalatokat mellőző felületalakításával, amelyben fehér hó hullik az éjszakában, majd a háttér kékre, aztán pirosra vált, a hó pedig szív alakúvá változik, hogy aztán a végén kiderüljön: a hó csak egy fejről (isten fejéről?) hulló korpa. Egyszerre kontemplatív és humoros, és a japán vizuális kultúra szakrális természetközelségét és egyszerű megoldásokra való hajlandóságát jelöli, nagy teret szab a johaku vizuális mintázatának, vagyis az üresen hagyott tér elvének. Másfelől megidézi a japán cseresznyevirág-hullást is, amely az élet múlandóságára emlékeztet, a többségében gyorsmontázsokra épülő Flash-művekkel szemben megállásra késztet afféle vizuális haiku gyanánt, mely Yasuyuki Okamura Powder című loopolt (végtelenített, a hangelemeket folyamatosan ismétlő), monoton, mégis rendkívül impresszív elektronikus zenéjével nagyszerű összhatást nyújt. Bármennyire is mutatja a Snow a japán vizuális kultúra Flash-műveken való adekvát folytathatóságának lehetőségét, e mű interaktivitás hiányában mégsem elégíti ki a hálózati művészet Joachim Blank által felállított kritériumait. A manga/anime tradíciójának és a Flash médiaspecifikus módon való használatának egyesítésére példa azonban a Run című szintén minimalista és rendkívül egyszerű poénból sarjadó mű, amely ilyenformán a kultúrák különbségére is rávilágít: egy apró ötletre épül, amelyet az európai és amerikai szem a gagyi terminusával írhatna le, ám a japán kultúra éppen az egyszerűben próbálja meglelni a nagyszerűséget, a semmitmondásban a mindenség spirituális élményét. Ebben a Flash-műben egy kék hátterű képet látunk, amelyben nem történik semmi. A felhasználó értetlenségéből kifolyólag elkezdi mozgatni az egeret, és éppen az egérmozgatás kezdi aktiválni a háttérből felénk közeledő klónozott figurák mozgását loopolt techno zenére. Pontosan ez az apró önreflexív trükk a lényeg, nevezetesen az, hogy a felhasználó indítja be az eseményt, az egér mozgatásával összhangban nekünk kell stimulálnunk a szereplők mozgását, ha ugyanis az egér nem mozog, a tér ugyanúgy a johaku vizuális megoldásához, az üresen hagyott tér elvéhez tér vissza. Az egér mozgatásával a minimalista, jelzésszerűen megalkotott figurák ugyanolyan módon kezdenek futni, ahogy az aktivált program fut (is running). Ugyanezt az interaktív, a hálózati művészet fogalmát teljesítő megoldást viszi tovább és helyezi kegyetlenebb szintre a Suicide? című projekt, amelyben egy ember áll a téglaház tetején. A mű szintén arra bazíroz, hogy ez az állóképszerűség zavarba hozza a felhasználót, és amikor az egérmozgatás közben a nyíl a figura fölé kerül, leugrik a ház tetejéről, ám nem öngyilkosságról van itt szó, hanem épp mi válunk gyilkossá.