A Flash esztétikája kapcsán gyakran felvetődik a kérdés, vajon művészetről, egy potenciális esztétikai ágról vagy csupán egy technológiai újdonság eredményéről van-e szó. A hagyományos válaszok egyik pólusa szerint a Flash (mint program) mindössze egy multimédiás animációkészítő szoftver, amely megspórolja a rajzolói feladatok sziszifuszibb részét. Ugyan mitől is lenne/lehetne a Flash újfajta művészet, állítják, hiszen az animátornak csupán a fázisrajzok paramétereit kell megadnia, a többit a szoftver mechanikusan kiszámítja és megrajzolja. Ollé. A másik pólus pedig Lev Manovich-é, aki a Flash-re kezdett felhúzni egy gondolati építményt, Generation Flash c. esszéjében egyenesen egy új nemzedék vizuális érzékenységéről beszél (Magyarul: Lev Manovich: Flash generáció. In: Új, média, művészet. Universitas Szeged Kiadó, Szeged, 2008, 145-158.)
Az otogai.com Flash-művei nem a webdesign-ba épülnek bele, hanem autonóm módon pusztán esztétikai célt szolgálnak, és mélyen gyökereznek a japán vizuális kultúrában, amelyet egyfelől a fametszetekből született mangák (képregények), másrészt a mangákból készült animék (rajzfilmek) képviselnek (e két terminust rendszerint fölcserélhetőnek tartják és keverik egymással, holott jelöltjük nem fedi le egymást). A Flash-honlap különbözik az ultra-high ámítást, csillivilli vizuális megoldásokat hasznosító agyonszkriptelt Flash-oldalaktól, mint az Impress Software weboldala, amelyek az MTV-s videoklipek ál-szürrealizmusának örökösei és a sci-fi kellékek tárházát nyújtják. Ezzel szemben az Otogai erős stilizáltsága a minimalizmusra esküszik, ám ezt az Internet médiaspecifikus megoldásainak kiaknázásával vegyítve sokkal tartalmasabb esztétikai élményt nyújt, mint a fotorealisztikus Flash-alkotások.
A Snow című projekt szembemegy a marketingalapú Flash-sel a maga lassú, montázstechnika nélküli, színárnyalatokat mellőző felületalakításával, amelyben fehér hó hullik az éjszakában, majd a háttér kékre, aztán pirosra vált, a hó pedig szív alakúvá változik, hogy aztán a végén kiderüljön: a hó csak egy fejről (isten fejéről?) hulló korpa. Egyszerre kontemplatív és humoros, és a japán vizuális kultúra szakrális természetközelségét és egyszerű megoldásokra való hajlandóságát jelöli, nagy teret szab a johaku vizuális mintázatának, vagyis az üresen hagyott tér elvének. Másfelől megidézi a japán cseresznyevirág-hullást is, amely az élet múlandóságára emlékeztet, a többségében gyorsmontázsokra épülő Flash-művekkel szemben megállásra késztet afféle vizuális haiku gyanánt, mely Yasuyuki Okamura Powder című loopolt (végtelenített, a hangelemeket folyamatosan ismétlő), monoton, mégis rendkívül impresszív elektronikus zenéjével nagyszerű összhatást nyújt. Bármennyire is mutatja a Snow a japán vizuális kultúra Flash-műveken való adekvát folytathatóságának lehetőségét, e mű interaktivitás hiányában mégsem elégíti ki a hálózati művészet Joachim Blank által felállított kritériumait. A manga/anime tradíciójának és a Flash médiaspecifikus módon való használatának egyesítésére példa azonban a Run című szintén minimalista és rendkívül egyszerű poénból sarjadó mű, amely ilyenformán a kultúrák különbségére is rávilágít: egy apró ötletre épül, amelyet az európai és amerikai szem a gagyi terminusával írhatna le, ám a japán kultúra éppen az egyszerűben próbálja meglelni a nagyszerűséget, a semmitmondásban a mindenség spirituális élményét. Ebben a Flash-műben egy kék hátterű képet látunk, amelyben nem történik semmi. A felhasználó értetlenségéből kifolyólag elkezdi mozgatni az egeret, és éppen az egérmozgatás kezdi aktiválni a háttérből felénk közeledő klónozott figurák mozgását loopolt techno zenére. Pontosan ez az apró önreflexív trükk a lényeg, nevezetesen az, hogy a felhasználó indítja be az eseményt, az egér mozgatásával összhangban nekünk kell stimulálnunk a szereplők mozgását, ha ugyanis az egér nem mozog, a tér ugyanúgy a johaku vizuális megoldásához, az üresen hagyott tér elvéhez tér vissza. Az egér mozgatásával a minimalista, jelzésszerűen megalkotott figurák ugyanolyan módon kezdenek futni, ahogy az aktivált program fut (is running). Ugyanezt az interaktív, a hálózati művészet fogalmát teljesítő megoldást viszi tovább és helyezi kegyetlenebb szintre a Suicide? című projekt, amelyben egy ember áll a téglaház tetején. A mű szintén arra bazíroz, hogy ez az állóképszerűség zavarba hozza a felhasználót, és amikor az egérmozgatás közben a nyíl a figura fölé kerül, leugrik a ház tetejéről, ám nem öngyilkosságról van itt szó, hanem épp mi válunk gyilkossá. Az eddigi példákból is kitűnik, hogy jellegzetesen síkszerű vizuális megoldásai, egyszerűségben gyökerező minimalista technikái a japán vizuális kultúra elemeit örökítik át a Flashre, amelyet a netfunkciók használatával kapcsol össze, és nem mentes a nemiség parodisztikus, a szoft-pornó anime, az etchi tradíciójába illeszkedő reprezentációjától (mint a felhasználói aktiválásra bekövetkező maszturbáció a Mastervaterben), vagy a kereskedelmi Flash-használatot illető fogyasztáskritikától (mint a sörreklámot monoton ismétlődéssel giccsként ábrázoló és kifigurázó Otsunamiban). Ezek nem designelemként vagy az információesztétika adatvizualizációjaként jelentkeznek, hanem szélesebb kulturális kontextust nyernek.
